S ha egy piciny csöpp hull a földre,

akkor leszek én is oly boldog mint egy kövecske,

S ha egy villám csap a fába,

akkor leszek én is oly tűzes szikra,

S ha egy jég zár börtönébe,

akkor leszek én is oly gyötrelembe...

Mit vársz még is tőlem, hogy mosolyogva lássam a nap világot,

vagy tán álmodva mámorban várjam a csillogókat,

vagy váljon valóra minden álmom,

vagy tűnjön el minden vágyam.

Az az űr amit okoztál,

lelkem sötét bugyraiba vágy,

minden örök és halovány.

Az amit te mutattál,

szenvedélyben izzó tudomány,

csókok és gyilkoló ármány.

Az mit te addhattál,

testem tűzébe hány,

fórró és perzselő boszorkány.

Gyönge vagyok mint egy szikra, álom földén egy bábocska,

lehunyom szemem táncolok, én a világgal perdülve párat,

témelygek fordulok rám másmár nem hatott,

énvagyok a magam ura, te pedig az egyetlen szolga.

Hűséges hozzád a hold, ki éjszaka a kedvesét nyugosztalja,

van belőle pár száz, ki körötte kacsingatva cicomáz,

nem is lehetne más mint tündérmese... az égből szökve.

Kedvesem üllj le mellém, s ha ezt hallgatod többé nem kell rám várnod.

te vagy az egyetlen eme világon, szemem ragyogó fénye, lukas zsebem eszmei értéke.

Én vagyok a fűszál te pedig a hold, mely nappal kacéran csillantja meg testem, s nappal elbújva nevetsz rajtam, míg a nap megperzsel.

Lehetnél akár egy tündér leány, akkor is csak kacagsz folyton folyvást, belőlem bolondot űzve, hoyg a végén apró könnyeimben megtörve, egy csodás kristály palotát építsek izibe.

Tudom a tél még messzi van, a nyár is épp kezdődik, de neked gondolni kell éltedre, s szomjúságodra.

Hiába szeretnél kristályból palotát, szegényesek vagyunk mi emberi lelkek... S mit szóljon mégis a fűszál, minek az anyaföld az egyetlen tápláléka.

ha azt is elveszed tőlem kedves, éhen halok, de legalább tudom, te érted hullok. Kérlek hát, legalább egy másodpercre nézz reám, s láss úgy engem, amien valójában volnák.

ne ol elesettnek és gyöngének, hanem erősnek és egyetlennek.

legyek én zeusz a villámok istene, vagy ámor a szíved elrablója.

Tudom ennyi volt éltem, ez kevés a te boldogségodhoz, hát vedd végre jussod, s eredj nimfáidhoz.

Lesz még száz vagy tán ezer, de egyet ne felejts el.

Lelkem örökké veled szárnyal, még ha a te szárnyaid csak egy bulott angyal árnyát éri.

Szeretnék végre az egyetlen leni, az igaz az első, s már késő... Csupán egy vagyok magam is a több milliárdnyiból, ki téged figyel és ámuldozik láttadon. Nemlehetek különleges sem etalon.

Egyetlen re vágytam, hogy te légy az nekem, s közben él az egytlen neked.

Nem leszek soha, hisz a világ túl nagy, magam pedig picike és csekély, jelentéktelenke...

hallgass kérlek, halgasd ezt meg, mit szívem suttog néked.

Nem kell csók, sem hamis szó, kérlek többet ne is suttogj.

Az ölelésed is álca, ahogy tekinteted reám, csak szeretnéd, ha magam is egy lennék...nem pedig egyetlened.

Keserű ez a gondolat, mérgező szívemnek, miodnen egyes betű saját átkom írja meg.

A pecsét mely rajta vagyon bármely órában kinyitható... nem áll máson mind ez, csak odadom kezedbe, hogy tiéd legyen végakarato... de tudom te még játszani vágyol.